Veszélyes átverés vagy örök igazság? - Építem a Házam

Veszélyes átverés vagy örök igazság?

Veszélyes átverés vagy örök igazság?

Veszélyes átverés vagy örök igazság?

– avagy a házépítők, házfelújítók egyik legnagyobb dilemmája – amit legtöbbször észre sem vesznek!

dilemma„Egy házépítés során életre szóló döntéseket kell hozni.”
„Egy házat a gyerekeinknek, sőt azok gyerekeinek építjük.”
„80 év garancia.”
„Egy ház tervezésekor legalább 20-25 évre kell előre látni.”
Jól hangzó szlogenek, ígéretek és jó tanácsok, melyekhez hasonlókkal nap mint nap találkozhatunk építőanyag-gyártó és más építőipari cégek honlapjain, prospektusaiban. (Sőt, az utolsó idézet az Építem a házam 1. kötetéből való…)
Az új esztendő első blogbejegyzésében kicsit elgondolkozunk ezeken a hangzatos kijelentéseken.
Meglátjuk, mi sül ki belőle!
Érdemes végigolvasni, mert a blog végére egy kis vidámságot is elrejtettem! 🙂

 

 

A fejlődés megállíthatatlan?

Azt ma már szinte természetesnek vesszük, hogy mobiltelefonjaink, számítógépeink, de még az autóink is ma már néhány év alatt „elavulnak”. (Legalábbis eredményesen hitetik el velünk ezt a fogyasztás fenntartásában érdekelt cégek. Ha valaki szeretne egy döbbenetes példát ez utóbbira, akkor ajánlom figyelmébe egy jó régi blogbejegyzésünket, melyet ide kattintva lehet elérni! A benne hivatkozott videóra mindenképpen érdemes rászánni egy szűk órát!)
A technika fejlődése kapcsán az átlagember csak döbbenten kapkodja a fejét – miközben a néhány évvel ezelőtt még világmegváltónak mondott elektronikai termékek mára lecserélt és kidobott példányai döbbenetes hulladékhegyeket képeznek a harmadik világban.

házépítés, házfelújítás
A világ minden tájáról odaszállított elektronikai hulladék hegyekben áll Accra (Ghana) partjainál (Forrás:www.hu.twosides.info)

Érthetetlenül szemléljük, hogy emberek sokszor utolsó fillérjeik felhasználásával cserélik le a legújabb típusra még működő mobiljukat, számítógépüket.
Igen ám, de ha arra várnánk, hogy majd „kiforrja magát” egy-egy technológia, akkor sohasem vásárolhatnánk – hiszen egy-két év múlva még modernebb, még energiatakarékosabb, még felhasználóbarátabb, még trendibb típusok fognak megjelenni – bármiből.
Venni vagy kivárni – talán ez napjaink fogyasztás centrikus világában a vásárlók egyik fő dilemmája.
Ugyanennek a kérdésfeltevésnek egy másik formája: érdemes-e tetemes felárral megvenni az újdonságokat – vagy várjunk egy darabig, amíg lejjebb megy az ára?
(Sajnos a harmadik, ezzel kapcsolatos kérdést tesszük fel a legritkábban: tényleg olyan értékes újdonságokat tartalmaz a „legtrendibb” változat, amiért érdemes váltani?)
Na de mi a helyzet ezen a téren az építkezések világában?

 

Lehetséges-e, hogy házunk mindig „trendi” legyen?

Ha megveszünk egy mobiltelefont, és azt bármilyen okból lecseréljük néhány éven belül (csalódtunk benne vagy éppen csak egy újabb modellre akarunk váltani), nagy veszteség nem ér bennünket – a döntés tétje néhány tízezer forint.
Egy házépítésnél, házfelújításnál ezzel szemben minden döntésünk tétje százezer forintokban, de akár milliókban is mérhető!
Az előbb felvázolt „fogyasztói dilemma” tehát sokszoros súlyú:
Egy házban levő építőelemek egy részét eleve nem lehet cserélgetni (ilyenek az alapba kerülő dolgok, de ilyennek tekinthetők például a falak is), a többieket meg túlontúl költséges.
Úgy tűnik hát, hogy mégiscsak igazak a bevezetőben felemlegetett, az egy életre szóló döntésekről szóló intelmek: pénzt nem kímélve igenis a legmodernebb, legdrágább eszközöket kell beépíteni a házunkba!
Na de mi történik néhány év múlva?
Ha nem is olyan látványosan, mint az elektronikai cikkek piaca – de az építőanyagok is folyamatosan fejlődnek. (Hogy volt szakmámból hozzak példát már 6000 évvel ezelőtt is építkeztek az emberek téglából, de azért egy mostani tégla nem ugyanaz a tégla…)

Pár éve egy régi kedves ismerősömmel beszélgettem, aki ugyanúgy az építőanyag-iparban tevékenykedett (sőt tevékenykedik is), mint én, és akivel nagyjából egy időben építkeztünk – úgy tíz évvel ezelőtt. Mindketten igyekeztünk az elérhető anyagokból, technológiákból a korszerűnek számítóakat (de még megfizethetőeket) felhasználni. Azt gondolom, a házunk akkortájt egy 5-ös skálán valahol a 4,5 környékén lehetett. Amikor találkoztunk, nagyjából hét év(!) telt el az építkezés óta – és a házaink ezen nem túl hosszú idő alatt meglehetősen „leértékelődtek” – már csak valahol a skála 4-es szakaszában „jártak”, és látható volt, hogy még néhány év, s bizony már valahol a 3,5 környékére fognak lecsúszni.
10 év alatt például jelentősen megváltozott annak megítélése, hogy mi is számít energiatakarékosnak.  Amikor mi építkeztünk, a tetőtérben a szarufák közé tett 16-18 cm szigetelés ritkaságnak számított – ma az ajánlások nagyjából 25 cm-től indítanak. Amikor mi építkeztünk, 0,35-ös U-értékkel bírt a legjobb tégla – ma már bőven 0,3 alatt indul a skála. Nem voltak még LED-es izzók, az 1,1-es U-értékű ablaküveg még ritkaság számba ment (már 0,8 körül járunk) – és még sorolhatnám.
Azt hittük, „életre szóló” (jó) döntéseket hoztunk – aztán ezek a döntések 10 évet sem bírtak ki.
Íme hát az első provokatív kijelentés: mivel bizonyos határon túl szinte képtelenség a jövőbe látni, ezért mostani döntéseinkkel maximum 15-20 évig tudjuk „korszerűnek” tartani a házunkat.
(Reális cél az lehet tehát, hogy olyan házat építsünk, olyan házat hozzunk létre a felújítás után, amelyhez 15-20 évig nem kell érdemben hozzányúlni.  Ez már szép siker lenne!)

házépítés, házfelújítás
Ma már egyáltalán nem számít ritka látványnak, hogy a szarufák közé belül elhelyezett szigetelés mellé kívülre is kerl szigetelőanyag – és a két szigetelőréteg együtt biztostja a manapság elvárt, legalább huszonegynehány centis vastagságot! (Természetesen a szigetelőképesség nem csak a vastagságtól függ, hanem a felhasznált szigetelőanyagok fajtájától is.)

 

Hogyan láthatunk a jövőbe?

Az egyik vásáron odajött hozzám egy fiatal házaspár, akik olvasták az Építem a házam könyveket, és büszkén mesélték, hogy ők mindenben a mai elvárásrendszereknek megfelelve fognak építkezni.
„Az kevés” – hűtöttem le gonoszkodva a lelkesedésüket – „a holnap elvárásrendszere szerint kellene építeni!”
No de hogyan láthatunk a jövőbe?
Szerencsére(?) az EU tesz arról, hogy néha ne kelljen túl sokat dilemmáznunk.
Hagyományos izzóhoz már alig lehet hozzájutni, 2020-től kezdve már csak közel nulla energiafogyasztású házakat lehet majd építeni (bár hogy mi számít majd annak, az idehaza még nem teljesen világos), a legújabb hírek szerint pedig már ez év őszétől csak kondenzációs kazánokat lehet majd felszerelni.
Ezek fontos irányelvek, mert nagyjából mindenkit egyformán orientálnak. (Így kisebb az esélye annak, hogy néhány év múlva csak a mi házunk lesz majd siralmasan elértéktelenedett J )
Jótanács tehát: használjuk sorvezetőnek a háztervek készítésénél és a kivitelezésnél a legújabb iparági irányelveket! (Pontosabban: kérjük számon ezeket az építési szakembereken.)

Most jutottunk el azonban az igazi dilemmához!
Ahhoz, hogy házunk 15-20 évig korszerűnek legyen mondható, valószínűleg a legeslegmodernebb technikákat kellene alkalmazni (vagy legalábbis azokat, amikről ma ezt gondoljuk…) – ezekkel azonban többnyire két gond van:
– nagyon drágák;
– még egyáltalán nem biztos, hogy kiforrottnak tekinthetők.
Jó példát jelenthetnek erre a napelemek, melyek ára drasztikusan csökkent az utóbbi években – miközben hatásfokuk és üzembiztonságuk is rengeteget javult.
Íme hát a dilemma: olcsóbb, bevált anyagokból, műszaki megoldásokból építkezzünk – vagy legújabb, legmodernebb technológiákat (hangzatosan fogalmazva, a tudomány legújabb eredményeit) használjuk?  

A jó sorozatokban ezen a ponton szokott véget érni az adott epizód – és ez történik most itt is!
Legközelebb megpróbálok valamiféle javaslattal élni a dilemma feloldására – előre bocsátva, hogy csodák azért itt sincsenek.

Bónusz történet!

A komoly téma végére egy vidám történetet szeretnék elmesélni nektek – gyerekkorom elejéről.
Akkoriban minden évben a vállalati üdülőben nyaraltunk a szüleimmel. (A 60-as évek közepe táján járunk.)
Az üdülőben az esti közösségi program elsősorban a televízió volt – már csak azért is, mert ekkor vetítették az első izgalmas krimisorozatok egyikét – ha jól emlékszem, akkor  “A nyomok a hetedik mennyországba vezetnek” volt a címe. Az ominózus este éppen a sorozat utolsó epizódja ment, az egész üdülő ott ült a képernyő előtt, várva hogy megtudja, ki is a gyilkos.
Elérkezett a várva várt vég – amikor hirtelen se kép, se hang (illetve csak csíkok és zúgás)! Az üdülő mellett haladt el ugyanis a balatoni vasútvonal, ahol ekkor éppen egy jó hosszú tehervonat érkezett mellénk – ki tudja hogyan, de teljesen megbolondítva az antennát. Mikorra nagy sokára elhaladt a vonat – már a vége-főcím ment…
De sebaj, másnap délelőtt ismétlés!
Szinte senki nem ment le a strandra, megint mindenki ott  szorongott a tévé előtt. Elérkeztünk a legizgalmasabb pillanatokig – amikor ismét eltűnt a kép. Ugyanis ismét csak egy tehervonat haladt el mellettünk…
Gyerekkromból sokkal kevesebb dühöngő, káromkodó emberre emlékszem, mint ahány napjainkban feltűnik – és ezek nagy részét is ekkorról tudom magam elé idézni…
Remélem, én most nem okoztam ekkora sokkot…

 

Kategóriák: Építkezés, Építőanyagok

Vélemény? (0) ↓

Vélemény?